Móricz Zsigmond
 költeménye

 

 

 

TAVASZI DAL
SÓHAJ
MISANTHROP
MORS
A MAGYAR ASSZONY
CSODÁLKOZÁS
RESZKET A GÉP
ADY
MAGYAR FA
KESERGŐ
ÉJFÉLI GÖRCSÖK
CSAK MEGMARADNI
ZRINYI
A MAGYAR UGAR UJRA ÉNEKEL

JAJ
ÉN
BALLADA
A LEVIATHAN
KAIN

REGÉNYFOLYTATÁS
A GYERMEK HAZAMEGY
SIKER ÉS BUKÁS
MINT A MEZŐNEK VIRÁGAI

 

---

ÉDES KICSI BIMBÓM

 

 

 

 

1.

 

Virág, virág, fehér virág,
illatos, szép, sok, sok virág,
édes, bájos, feslő, nyíló,
Csöpp fiamra hajló, hulló.

 

Szép kép, színes felejthetlen,
holtig őrzöm a szívemben.
Pompa, ünnep, suttogó szó,
könny és búgás, halkan hangzó;

 

Gyászos, rémes, gyilkos, őrült
ijjedelmek ülnek körűl,
nagy, fekete, lomha árnyak,
mik szivemre kínnal szállnak;

dermedt, hörgő, görcsös jajjok;
bent fúlnak, nem nyerve hangot;
meredt, tompa, hályog szemek,
minden fakó, ónos, remeg;

 

Ájult, meg sem termett eszmék,
mi volt, mi van és mi lesz még!
Élet! Halál! Öröm! Átok!
Ravatalnál állok, állok...

2.

Hogy eltemettünk kis virágom!
Ment szépen, csendesen.
Az életgép ezt is lejárta,
mint rendesen.

S hogy elnéznélek kis virágom!
Bölcsen. Józan. Tudom
ez rendes. Ez az élet. Így jár
a kész uton.

Szép voltál. Nagy. Én kis virágom.
Piros, pufók, remek.
Szél kelt és rá betegség. Véged.
Apád temet.

És lám. Mi élünk, kis virágom.
Ez így megy mindenütt.
S az is, hogy arccal vág le földre,
amint leüt.

3.

Üres, kihalt a ház,
  hol gyász tanyáz...
Nincs egy szeglet, sarok,
  hol jól vagyok...

Csipkés kocsi ijeszt,
  kis szék jegeszt...
Sok szétszórt semmiség,
  kacaj, mesék...

 

A fácános váza
  játszóháza...
A nagy virág helyett
  rád ő nevet...

 

A hímes szőnyegen
  csak megjelen...
Hogy rád kacag szeme
  elhalsz bele...

 

Zsufolt, lázas a ház,
  hol gyász tanyáz...
Minden szeglet, sarok
  belém sajog...

4.

Megzördül a lomb közt.
Meglendül az ág.
A rémület rajtam
átrohan, át.

Csönd és nyugalom van.
Vidám, ami él.
Csak szívem, a sajgó
fél, fél, fél.

5.

 

Édes párom, gyönyörűm,
lásd az ég nem könyörűl.
Bimbónk, kettő leszáradt,
rajtunk a bánat.

 

Párom, mézem, életem,
rés nyíljon a fellegen.
Könnyek árja apadjon,
csókunk fakadjon.

Én valómnak szép párja,
lelked a lelkem várja.
Vihar után hő nap ez:
újra virág lesz.

 

1909. február 16.

CSÖND

 

 

 

Éjjel fölrezzenek:
nem sír?
Nappal várok, lesek:
nincs hír?

Mellettem édesem
csak sír.
Gyászújjal csöndre int
a sír...

 

1909. február 16.

 

 

 

 

ZSOLTÁROK KÖNYVE

 

 

XXX. ZSOLTÁR

 

Dávid hálaéneke nagy veszedelem után

 

 

Magasztallak Uram, felemeltél engem,
Nem hagytad, nem türted más rabjává lennem,
Óh Uram, Istenem, hozzád kiáltottam,
Könyörültél rajtam.

Felhoztad lelkemet alvilág poklából,
Fel is támasztottál haldoklók hadából,
Zengedezzetek az Urnak minden hívek,
Hálával tölt szívek.

Percig tart haragja, élethosszig kegye,
Este bánat száll ránk, öröm kél reggelre,
Azt mondom én azért jó állapotomra:
Nem rendül meg soha!

 

Így könyörgék: Uram, mit használ csöpp vérem,
Ha por issza, hogyha éltem végét érem,
Dicsőit-e Téged az a por s holt lélek?
Irgalmazz, hadd élek!

 

És te siralmadat fordítád vígságra,
Gyászruhám leoldtad, im bíborra váltva!
Zengjen dicséreted, magasztaljon Téged,
Örökké, mig élek.

LXIX. ZSOLTÁR

 

Nagy nyomorúságban sínylő ember esedezése

 

 

 

Szabadits, szabadits óh Isten,
Mert a víz, mert az ár elsodor.
Mély sárba, dágványba sülyedtem,
Az örvény elborit, rám omol.

Elfáradt, kiszáradt a torkom,
Elbágyadt, elborult két szemem,
Kiáltok, jajongok a porban,
Mert várlak, idézlek Istenem.

Több gyülöl, több üldöz, mint a por,
Ok nélkül, ártatlan zaklatva.
Te ismersz, te láthatsz; szivem forr,
Hogy hiszek, hogy bízom szavadba!

Szavadért, nevedért gyalázást,
Szenvedek, eltürök lenézést:
Epedek, esengek érted s lásd
Jövevény lettem én, jövevény;

 

Gyalázód legyaláz cudarul,
Mert Érted, mert Véled cselekszem:
Ha sirok, bőjtölök rám fordul
S gyászomban kicsufol ezer szem.

 

Leszólnak, szidnak a kapuban,
Kicsufol, kidalol a részeg:
De áldlak, imádlak én Uram,
Mert lelkem, mert szivem felvészed.

Emelj ki, ments ki az iszapból,
Ár, örvény, verem el ne nyeljen:
Kegyelmed, irgalmad s jóságból
Szent orcád tünjék fel a helyen.

Légy közel, váltsd meg bús lelkemet,
A szégyent, pirulást Te látod,
Megtörten, betegen lehellek,
S részvétet, vigaszt nem találok.

Mérgeket kevernek étkembe.
Ecetet, hánytatót, ha innám:
Vakítsd meg, roskaszd meg éltembe,
Dobzóknak, hetykéknek hálót hányj.

Palota lakásuk pusztává
Busuló haragod tapossa:
Kit kedvelsz, kit szeretsz értük lásd
Pusztáknak, hegyeknek lakossa.

 

Gyüjtsd egybe, szedd össze gazságuk,
Életet, váltást ne érjenek:
Nyomorult szenvedő rabságut,
Emeljen fel engem érdemed.

 

Énekkel, hálával dicsérlek
S kedvesb ez ökörnél, tuloknál:
Óh öröm betegnek, szegénynek,
Hogy az Ur, az Isten reánk vár.

Dicsérjék az egek s föld martja,
A tenger és mi él, szent nevét,
Mert Siont és Judát megtartja,
És benne szolgáit, hű népét!

XCIII. ZSOLTÁR

 

Örömének

 

Uralkodsz óh Uram, méltóságot öltvén,
Felöltöztél Uram, hatalmat övezve:
Megingathatlanná földed erősítvén,
Erősited széked szilárddá, örökre.

A folyók óh Uram, folyóvizek zúgnak,
Zudulnak fölvervén hullámoknak ivét:
Zúgó, zengő, dörgő, felséges hangjuknál
Felségesebb Uram, legszelidebb igéd.

CXX. ZSOLTÁR.

 

Békeszerető ember panasza

 

 

 

 

 

 

Nyomoruságomban Istenem
Ki hallgat meg engem, ha te nem.

 

Ments meg a hazugnak nyelvitől,
Kétszínünek szója mert megöl.

 

Használ néktek a nyelv, ha csalárd?
Éles nyilra rakva tüzparázs!

Jaj nekem bujdosnom Mésekben,
Lakoznom a Kédár népiben,

 

Békességnek mert szül gyűlölőt
S itt kitárva lelkem szem előtt.

 

Ámbár vagyok maga a béke,
Bármit szóljak, harc itt a vége.

CXXIII. ZSOLTÁR

 

Nyomorúságban veszteglők

 

 

 

Szemeimet Hozzád emelem,
Ki lakozol mennyben Istenem!

Mint szolgák a gazdát figyelik
S szolgálók az urnő kezeit:
Jehova úgy vészünk mi körül,
Amig rajtunk lelked könyörül.

 

Könyörögni hajt az alázat,
Mert gyalázat rajtunk, gyalázat.
Csúfolkodnak vélünk a dúsak,
Legyaláznak gőggel koldúsnak.

CXXVI. ZSOLTÁR.

 

Fogságból szabadultak

 

 

 

 

Rab Siont im hogy visszavezettél.
Olyanok voltunk, mint álomlátók,
    Mint álomlátók.

Ámde betelt szánk víg nevetéssel,
Fakad a nyelvünk vígadozásra,
    Vígadozásra.

 

Szólt a pogány is, szólt a pogány nép:
Hatalmasan tőn az Ur ezekkel,
    Az Ur ezekkel.

 

Nagy cselekvés volt mit cselekedtél.
Lásd hogy örvendünk, hogy örül szívünk,
    Hogy örül szívünk.

 

Hozd Uram vissza rab fiainkat,
Mint patakokat a déli földről,
    A déli földről.

 

Könnyhullatással akik vetettek,
Hadd aratnának vígadozással,
    Vígadozással.

 

Ki vető magvát sírva cipelte,
Nyerjen az kévét vígadozással,
    Vígadozással.

CXXIX. ZSOLTÁR

 

Nyomorgásból szabadult Izráel

 

 

 

 

Szorongattak sokat ifjuságom óta,
Még se bírtak vélem.
Szántók szántottanak hátamon barázdát
És patakzott vérem.

Óh de az Ur igaz, eltördeli vasuk,
Megsötétül napjuk.

 

Mint háztetőn a fü, a gonosz elszárad,
Mielőtt aratnák,
Sarlózók marokba, kévekötők őket
Hogy ölekbe raknák.

 

Még az utazó sem mond rájuk ennyit sem:
Áldjon meg az Isten!

CXXX. ZSOLTÁR

 

Bünös ember esdeklése

 

A mélységből Hozzád kiáltok Uram,
Hallgasd meg én esdő, könyörgő szavam;
  Mert büneinket ha számba nem vetted,
  Ki maradhat meg, ki maradhat meg!

Óh mert hiszen nálad van a bocsánat,
Lelkem elepedve várja az Urat,
  Nem várják ilyen reszkető térddel
  Őrök a reggelt, őrök a reggelt!

Hát Izráel bízzál a kegyelembe,
Szabadító erő száll le fejedre:
  Kivon az Isten ingyen kegyéből,
  Minden bünödből, minden bünödből!

CXXXI ZSOLTÁR

 

Az alázatos lélek tűkőre

 

 

 

 

 

 

Szívem Uram nem fuvalkodott fel,
Nem is néztem föl rád kevély szemmel,
Nagy dolgokra, tulságra nem vágytam,
Erőm fölött csodákra nem jártam,
Nem kísérték bátran:
Csendesitem, sőt némitom lelkem,
Hogyha Uram titkaidat sejtem;
Mint csecsemő az anyai ölben,
Oly csecsemő a lélek én bennem,
Bízom Uram csendben.

CXXXIII. ZSOLTÁR

 

Az egyetértés ajánlása

 

 

 

Ime mily jó, mily gyönyörüséges,
Atyafinak együtt élni ékes,
  Mint a drága olaj,
  Fel nem fogja a haj,
  Lefut a szakállon,
  Szakálladon Áron,
  Köntösödnek prémjén;
  Mint Hermon harmatja,
  Sion csucsát hatja,
  Ragyogóvá tévén:
Csak oda küld az Ur, áldást
És életet, örök éltet, váltást.

CXXXVII ZSOLTÁR

 

Emlékezés a babiloni fogságra

 

 

 

Babilonnak vizeinél sírton sírván
Búban ültünk, kesergettünk Sion sírján.

 

Ránk lehajlott a szomorú fűzfa ága,
Hegedünket függesztettük sírva rája.

Énekszóra, víg danára nógattak ott:
Hej, a Sion énekiből daloljatok!

 

Hogy? idegen földön az Ur énekeit?
Hogy lehetne azokat elzengeni itt!

Óh, ha rólad Jeruzsálem felejtkezem,
Feledkezzék el rólam az én jobb kezem.

Ínyemhez a nyelvem üszke leragadjon.
Hogyha nem lesz Jeruzsálem már vigaszom.

Uram, Uram, emlékezz meg az Edomról,
Mit kiáltott Jeruzsálem romlásakor!

 

Bőszült szavuk felszállott a magas égig:
Duljátok csak, duljátok fel ma fenékig!

Babilonnak lánya, óh te elveszendő,
Babilonnak lánya, légy te hulla, meddő:

 

Áldott legyen, ki megfizet gaztettedért,
Mint te nékünk, ád tenéked érette bért,

Áldott legyen, ki megragad s vágja szived
Ki sziklához paskolja a kisdedidet.

 

1910. május 16

TAVASZI DAL

 

Dalba kovácsolt érzés csak nonumque prematur?
  Szívem daltalanúl ére kilencedik év!...
Más rohan a fórumra, ha szíve kigyúlada könnyen;
  Féltve magamnak én mély tüzemet takarám.
Ámde ma elragad hévvel erős szív férfiu lángja
  És ibolyás réten kidalolom nevedet!
Zúgó szellők szárnyra vegyétek, büszke a hangom.
  Kis citerám nosza pengj, boldog a dal, mi fakad!

 

 

 

Éltet adott, tetemet, dús lelket anyám, aki szűle:
  A te szerelmedben izza ki bennem az érc!...
Ingatag, tétova életem biztos irányba vezetted
  S édes oázisban rám virit íme a Lét!
Habhányt lelkem, Csillagom úgy vezetéd te az áron,
  Hogy boldogságnak árama hord ma szinén!
Mind a tiéd, mi vagyok s mi engemet illet:
  Drága becézd magadat, drága szeresd magadat!

 

S én rossz, gazdag ajándékkal koszorúzok akárkit,
  Csak téged Szívem fosztalak untalanúl.
Bárkire műhelyemben glória száll pazarolva,
  Csak te maradsz rejtett, ihletem, aki adád!
Ittasan űznek az Élet ízei, hangjai, színe,
  Bárha te éltetsz, mint éltet ad a levegő.
S fényt kap bármi rög elfogván sugarát a napomnak:
  Bár rajtad suhan át: úgy nemesűl a sugár!

 

Ám, ha ki távolról néz életem bérce felé majd:
  Látja csodás kékjén létedet én Levegőm!
És ki szivem zengését hallja a fényteli mennyben:
  Ódás érzést hall, róllad zengve zenét.
Íme ma elragadott az erős szív férfiu lángja,
  És ibolyás réten kidalolom nevedet!
Zúgó szellők szárnyra vegyétek, büszke a hangom!
  Kis citerám nosza pengj, boldog a dal, mi fakad!

 

1912. május 1.

SÓHAJ

 

 

 

Mikor mersz már testvér
megszagolni virágot?

Mikor mersz meglátni
kis fénybogár világot!

Mikor nem üldöz már
illata a halálnak;

mikor nem riadsz fel
hogy édesid itt járnak...

Mikor ocsudsz, hogy láss
világot a világon?

Mikor lesz már trágya
a szent vér a virágon!

 

1917. január 1.

MISANTHROP

 

 

 

Meghaltam és eltemettem magamat.

Élén ragyogtam az embereknek
és minden szabad volt nekem.
Fáklya volt kezemben és mindenki
látni akart annak a fényinél
s toltak, toltak előre és előre
és én magasra tartottam
elől a sorban,

 

hogy világoljak nekik.
S ők túlrohantak rajtam
s már észre sem vettenek;
s én fáklyámat begöngyölgetve,
szomorún vonultam ligetembe,
bánatosan nézvén a rohanók után.
S leültem az ároknak partján,
ültem és sírtam.

S egyszerre csak visszaözönlött
az ár, messze mögöttem véres feketén
fekete véresen tajtékzott az ár;
és korbácsosok jöttek, fejetlenek,
kutatták a zsilip felszakgatókat
és üldözők és üldözöttek
megemlékeztek az idők fáklyája felől,
melynek fényinél láttak engemet
és rám rohantak üldözők
és üldözöttek
és megtapostak.

Jött bősz csordája a huligánoknak
s nyelvét rám vetve rombolt fenemód,
jött a kárvallottaknak végtelen hada
s bosszúját tölté rajtam iszonyún,
jött a váltó idők patkány serege
s legázolt tetemem lépcsőül vette,
és a kárörvendők, károm vad örvendői.

 

De én a fáklyát meg nem tagadom,
ha köd van, ha vihar:
a fáklya szent.

Bezártam érte magamat
élő koporsóba.
Nincs lény, ki sérteni ne tudna,
nincs élet, mely el ne vegyen tőlem valamit,
órámat megállítottam, ne ketyegjen,
macskám kikergettem, ne doromboljon,
lámpámat kioltottam, ne világosítson én körültem:

egyedül vagyok kimondhatatlan,
egyedül kell lennem közelíthetetlen,
egyedül végtelen:

a fáklya misanthropja: én

Egyedül, egyedül, egyedül:

 

mig csak el nem jön az idő
a viharok után,
a tiszta, szent Napkelte,
a Fény...

Akkor fáklyám fölemelendem
a Napig!
és beleolvadok mindenestől
a Fénybe!
s ott tűnök el; ott tűnök el
ragyogó boldogan
a halhatatlan örök fényben.

 

Az emberiség boldog fénykorában!

 

Leányfalu, 1919. december.

 

(A közlés időpontja: 1925. január 1.)

MORS

 

Halálomat ujjaimmal takartam szemem elől, s füleimet bedugtam, hogy
neszét se halljam: de a halál mosolyogva markolja meg szívemet.

 

 

 

 

Életem boldog napjain táncolva kerültem a halált; dalolva kiáltám:
köztörvény születni és meghalni: és jaj, igaz.

Apám halott, öcsém halott, két kis fiam halott, Bátyám halott, napam,
ipam, süvem, sok, sok, sok rokonom, barátom, ellenem... Ady halott!...
óh jaj, meghalt Ady... Boldog élő kezem, ha még szoritásra kitárom holt
ujjak fonódnak rám...

 

Az ember annyiszor hal meg, ahányszor társa kihal mellőle, Ahányszor
átlépi a percet: önmagát. Ahányszor rákiált a Csönd... Haltál meg volna
mig nem vártad a halált. Halj meg; mig élhetsz: életet, ami a nyavalyásnak
oly hosszú, amily rövid a boldogoknak.

Halál! halál! halál! Nem értitek, milyen vidám e szó, és megráz a hideg:
a leirt szó itt marad s én nem leszek. Pedig a körmöm fényesen csillog,
fehér kis pöttyökkel tele s gyürűm beledagadt kövérkés ujjamba és fodros,
indás bötüket vakargat a kapargató sárga plajbász a szép fehér papírra és
kislányaim az éjszakában boldogan alusznak itt mellettem s Édesem alszik,
oly édesen; és mostan nincs eszében, hogy
kortesfogásból                          bőgnek                 : és hogy ez* fáj nekem.

 

Tud erről mindenről a tíz ujjam, hogy ily serényen jegyzi? és az apró
szőrök, kik barnán, alig láthatón berzenkednek a kezem hátán, ezt lesik?
Mi lesz veletek ó ti sűrű ráncok, ha én meghalok!

 

Ne félj örökké a haláltól, mert aki mindig csak a haláltól retteg, azt
is elveszti, amit élt. Bolondság mindig a haláltól reszketni: elveszted
az élet boldog érzését. Lásd én ugyan még sose féltem a haláltól, bár
tudom, hogy a halál megszünteti sok millió kis sejtből összeállott testem
sejtközösségi tudatát és millió apró sejtre bomlik föl ez a test... s ez
a halál.

 

Vajjon ez nem valami születés?

 

De én fogok-e tudni az uj létezésről?

 

Tartsd észben, nem kell félni a halált: ha nem jó is az a halál: eltörüli
az élet minden nyomorát. S nem is fél a haláltól, aki megtanulta utálni
ezt az életet.

Csakhogy az egy nyomor vajjon nem válik millióra?

És nem azért iszonyodom az egy haláltól, mert a millió nyomort rettegem
itt tudattalan?

Én meghalok, te meghalsz, meg bizony! te is! meghalsz! te, aki olvasod!
ön asszonyom! szép kék szeme ki fog folyni és arca elrothad, haja, amit
oly boldogan fésül, csomóként hull ki tőből, hogyha a koponyájáról lemállik
a hús; fogai, amit ugy gondoz, sárgán vicsorognak - és nem olvassa majd
a Nyugatot és nem emlékszik rá, hogy hogy' megrémült most itt velem.

(Ugye: irásnak nézi és komolyra nem veszi: és így lesz.)

És látja, látja, hogy iszonyodom! a szívem görcsösen gubbaszt, s ha
fel-felriad a halál megsemmisülése: szédülök s ez a szédület semmihez
se hasonlit: rémitő. És nem vigasztal, hogy ha én s te is: ő is meghal
s talán elébb mint mi és hogy kacagni fogjuk, hogy mohó, falánk
húsbálvány testét a férgek habzsolják fel, mikor mi még itt a fehér
asztalnál sertéshúst eszünk: zsírban párolt káposztával...

Dehogy fogjuk kacagni: ujjainkkal takarjuk be szemünket és bedugjuk
a fülünket, hogy ne halljuk a halált...

De a halál jön és vidáman megragadja szívünket és facsargatja s csak
ép hogy élünk, élünk:
és boldogok leszünk, hogy élünk.

 

1920. január

A MAGYAR ASSZONY

 

 

 

Hajnalban kél föl az igaz magyar asszony,
hajnalban, mert sár volt tegnap, oszt az ember
káromkodik, ha a csizma lekaparva nincs.

A magyar nő teste sovány, arca fáradott,
mozdulati lankadottak, tétovák.
Ruházata hitvány, vékony, ócska rongy;
a magyar nő soha nem költ magára,
nem telik a magyar nőnek uj ruha,
sem uj kötény, sem egy uj fejrevaló,
még a gyerekeknek se, nem magának.
Pedig tél van és meztellábbal vagyunk,
jó volna egy kis csizma, vagy kis kabát,
de a magyar nő kunyorálni nem tud
a gazdagtól, tudja úgy sem ad, ha kér.
Szól a gazdag: "nincs galambom, nem telik,
háromszáz forint mostan egy kis cipő,
Janikámnak, Évikémnek úgy vettem,
hát muszáj megkimélni a régivel,
nézd az uram maga rongyba, fótba jár,
de hiába rosszba keressük a jót!
Hanem ezt a bóbitácskát odadom,
ha az első két szobát kisurolod".
S a magyar nő kisúrolja csöndesen,
mert tűrő és engedelmes a magyar,
és nem vágja a gazdagnak szemibe;
hogy tíz forint ára munkát nem teszen,
hét krajcáros, haszontalan cifraságokért.

 

Meg van törve a magyar nő, tudja jól,
gazdagoknak szivességet tenni jó,
úgy segít a gazdag is a szegényen,
egyszer talán...

 

A magyar nő munkája sosem becses,
haszontalan élete mitsem jelent;
nem törődik senki véle, nem fáj senkinek;
egyik napról másra húzza rongy magát,
gyereket szül bába nélkül jó sokat,
felneveli szájától vont falaton,
hogy legyen a gazdagoknak olcsó mindenes;
néki bennük sem öröme s haszna nincs,
fáradsága, mérge elég s ahogy bírna: helybe áll,
soha többet fűszálat sem hoz haza.

A magyar nő a teremtés legjobban
kiuzsorázott, nyomorult férge. Már
pici kortól kezdve másra dolgozik,
mindig másra, elesett öreg korig.
Nevetésre soha oka s kedve nincs,
hogyha nevetgél, üresen, hasa lóg;
és csak egyszer facsarodott ajakán
egy édes dal, úgy a tavasz idején;
és az is csak vesztére: a házasság
tömlöcének zárát igézte reá.

 

A magyar nő nem tudja, mér született,
hogy miért kell oly sokáig élnie;
s akkor boldog, hogyha szépen megdöglött;
akkor is csak mert nem hallja a szegény,
hányan zúgnak és morognak; evvel is
csak kárt tett és bosszúságot nékiek.

 

És hogy beszél magyarul a magyar asszony,
óh hogy beszél, minden szava csillagos,
illatos és drága gyöngy minden szava;
napkeletnek méze, íze benne van,
öntudásnak titka, lángja benne ég,
a faj örök géniusza itt ragyog.
És milyen jó a magyar nő istenem,
csak ád; csak ád, tűrve, adva, engedőn,
lelke csodás bőségszaru ki nem fogy.
Ó ama szent olajkorsó, mely a fajt
ezredéve óvja, tartja, élteti,
s aki az ős turáni vért átviszi
Nyugat minden porrázúzó békején.

 

Hódolattal említsétek szent nevét.
Imádattal tekintsetek vissza rá:
Gazdagságnak fertőjébe sülyedett
vértagadó elfajzott rossz magyarok.

 

1920. január 1.

 

(A közlés időpontja 1924. január 1.)

CSODÁLKOZÁS

 

 

 

 

 

Nem tudom megérteni; hogy hogyan lehet valaki,
aki engem meg nem ért.

 

Oly egyszerű és világos és előttem nem titok
S ha ki rámnéz, tág szemmel néz s mint egy őrültet csodál,
hol veszett el kettőnk között a kapcsolat, emberek...

Gondold végig: a gondolat arra való, hogy megértsd!
gondold végig: elejétől, egyszerűn, amint igaz!
gondold el a gondolatot: és engedd, hadd járjon át!

 

És akkor egy uj ember léssz: egy uj ember: uj, igaz!

Lélek, aki lelket keres és oly boldog, ha talál,
mint a néma idegenben egymásra lelt földiek.

Én nem tudlak megérteni, hogy nem értesz engemet...
Hát hogy lehet valaki: aki engem meg nem ért?...

 

Budapest, 1920. január 13.

 

(A közlés időpontja: 1925. január 1.)

RESZKET A GÉP

 

 

 

 

Bánt, hogy eszközökhöz kötve, nem vagyok
képes tovább jutni eszközeim lehetőségén.
Úgy érzem magam, mintha gátak szorítanának
össze, hogy kis mederbe tömörüljek, holott a
szük határt akarnám megszélesíteni.
Ismerem a Van-t és nem vagyok képes
megismerni a Nincsen-t: holott jól tudom, a van
nincsen és a nincsen: a van.
Itt lappang tudatom alatt a végtelen érték
és rá vagyok kényszerítve a kolduskodásra:
Semmivel sem bírok-e hát, csak ami
érzékeim alá esik? hisz ott kezdődik az érték, ahol
elhal a sensus.
Undorodom már a formáktól, hogy a fizikum
jelenségein át kell tapogatnom a lényeg után.
Verjétek ki a szememet, hogy lássak,
tépjétek ki a fülemet, hogy halljak,
fosszatok meg érzékeimtől, hogy a
Létfölöttire koncentrálhassam magam.
Ha meghalok: igen: kiszabadulok.

 

Mért félek hát a haláltól?

Nem én félek: az Én: csak a nyomorult
test. Itt a szív körül: reszket a gép.

 

Mert én a Gondolat
a Végtelen minden szépségét érzem
és vágyom és óhajtanék felszabadulni.
De ez a döglendő test félti kis kenyerét.

 

A honlap ára 78 500 helyett MOST 0 Ft.

Honlapkészítés ingyen:
Ez a weblapszerkesztő alkalmas
ingyen weboldal,
ingyen honlap készítés...

Weblap látogatottság számláló:

Mai: 6
Tegnapi: 9
Heti: 89
Havi: 598
Össz.: 121 235

Látogatottság növelés